A Budapest Főnix szervezésében huszadik alkalommal rendezték meg a Budapest Sakura Kupát. Beszámoló.
Ha valakinek jelent valamit Akira Kuroszava munkássága, akkor neki is valamelyik klasszikus alkotás jutott volna az eszébe a Marczibányi téri Ének-zenei általános iskola tornatermének lelátóján állva. Százhúsz fegyveres páncélban, sisakban, a pálya három pontján pedig fegyveresek vívnak egymással. Esküszöm, lenyűgöző látvány volt. Fekete-fehérben bordásfal nélkül éppen csak néhány lovas hiányzott egy Kuroszava-jelenet leforgatásához.A Budapest Főnix szervezésében huszadik alkalommal rendezték meg a Budapest Sakura Kupát. Hat ország százhúsz kendósa lépett pástra, hogy összemérje tudását. Román, szerb, horvát, szlovák versenyzők mellett Szentpétervár is képviseltette magát. A Budapest Sakura lényege, hogy a fiatal versenyzők is lehetőséget kapjanak versenyzésre, nincsenek megkötések, csak kategóriák vannak, amikbe jószerivel bárki – aki életében egyszer már shinait fogott a kezébe – belefér.
Nem nagy dicsőség, de utoljára több mint harmincöt éve vettem részt sportolóként versenyen. Gyerekkoromban könnyűbúvár voltam, akkor, tizenhárom évesen egy szakosztályos bajnokságban indultam. Be voltam sózva rendesen, az egész nap beégett a merevlemezembe, még arra is emlékszem, hogy aznap az ebéd pörkölt volt, és igyekeztem minél kevesebbet szedni, hogy a délutáni versenyen ne lassítson le teli hasam. Az uszonyos versenyúszás mellett feladat volt még az egy levegővel húsz méter víz alatti leúszása, időre, uszony nélkül. Nem voltam rossz ebben, de nem sikerült olyan eredményt produkálnom, amivel dobogóra kerültem volna. De ez nem vette el a kedvemet a további sportolástól, hogy vége lett, az a középiskolának, a kollégista létnek volt köszönhető.
Múlt héten végig a szombati verseny járt az eszemben. Tudtam, hogy sokan indulnak Kihon B kategóriában. Ez olyan kendósoknak van, akik még nem viselnek páncélt (bogu), de ismerik a sportág alapjait. Nem bonyolult a feladat, lényegében egy formagyakorlat: nem vívni kell, hanem egy motodachi (segítő, aki fogadja a vágásokat) segítségével bemutatni egy kiri kaeshi-t, Egy men (fej), kilenc sayu men (bal-jobb halánték felváltva) vágás, négy előre- , öt hátra lépéssel, befejezve egy fumikoni mennel (hosszú előre ugrás, fejközépre mért csapással). Utána a motodachi irányításával, men, kote-men (csuklóra és fejre irányuló) és do (derékban kettévágva az ellenfelet) vágások. Leírva is egyszerű, végigcsinálva is.Szóval egész héten kattogott bennem a program, ha egyedül mentem a folyosón, fumikomiztam, este az ágyban is járt a lábam, fejben ezerszer végig próbáltam a gyakorlatot, a küzdőtérre belépéstől és meghajlástól a végéig. Tudtam, hogy kik a jobbak a csoportomban, de nem zavart a tudásbéli különbség. A feladat végrehajtása nem időre, hanem minőségre megy, mennyire sikerül a vágást, a dobbantást és a kiaiét (összpontosító kiáltás) összehangolni. Jellemző módon az edzéseken szerintem sokkal jobban ment, mint a versenyen. Nincs mit szépíteni, a pool-ból, ahol a csoporttársaimmal versenyeztem nem sikerült kijutnom. Éreztem, hogy ellenben a begyakorolt mozdulatokkal, kapkodtam. Mondhatnám, hogy a kor számít, a fiatalabbak vertek meg (ami igaz is), de három bíró dönt egy-egy kendó mérkőzésen, eszembe sem jut megkérdőjelezni a döntésüket. Éreztem, hogy nem sikerült kellőképpen összpontosítanom, a lábmunkám sem volt elég jó, szerencsére a kendóban ezek a gyakorlatok, ezek a vágások vannak, lehet visszamenni az edzésekre és folytatni a gyakorlást, öt, tíz, vagy húsz évig.
A Sakura-kupa jelentősége a fiataloknak nyújtott esélyben rejlik. A tíz éves Kíhon A kategória versenyzőitől a junior csoportokig főleg gimnazista korúak kardoztak, meglepő tehetséggel, mint arra a bírók elnökének meghívott 7 danos Michel Guentleur is kitért a verseny végén elmondott beszédében. De Guentleur sensei nem csak elnökösködött, még a szombati bemelegítő edzésen is odament néhány versenyzőhöz, figyelmezetve őket hibáira, határozottan, de udvariasan, kezével egy láthatatlan kardot fogva mutatva is.
Ha már a kor szóba került. A Budapest Sakurán bebizonyosodott, hogy fiatalok legyőzhetik a tapasztaltabbakat, és hogy a kendóban ugyan van jelentősége a méretnek, a magasságnak és a karhosszúságnak, de megfelelő technikákkal ezek a különbségek áthidalhatók. A csapatok döntőjében az MJKK a szerbekkel került össze. Ez utóbbi csapat tagjai mindannyian két méter fölötti magasságúak voltak, egy, másfél, két fejjel magasabbak a magyaroknál. Sokat nem tettem volna a magyar győzelemre, de végül is két ipponnal, hihetetlen módon bevitt men vágásokkal nyertek.
Itt folyamatosan harcról és küzdelmekről beszélek, de azt fontos leszögezni, hogy a rendezvény hangulata kimondottan családias volt, megvalósult a sok jó ember kis helyen-tétel, és az időjárás is ránk mosolygott: szombat délelőtt ragyogó napsütés is jó kedvet kölcsönzött az kellemetlen havas-esős hét végére.
Jöhetek én azzal, hogy a fiataloké a jövő. Azért pontosítsunk. Övéké a jövő, mi senorok meg megküzdünk a sajátunkért. Vereségnek is tekinthetném a saját eredményemet, de tévútra vinne a gondolat. Harmincöt év után jelképesen ismét felléptem a képzeletbeli rajtkőre, és újra versenyeztem egy jót. Százhúsz fiatallal együtt. Akik számára én éppúgy nem vagyok öreg tata, mint ahogy ők sem taknyos suhancok. A kendó ugyan nem csapatsport, de nem végezhető társak nélkül, kardlengetéssel egyedül senki nem megy semmire. Nekem meg van egy évem a következő kupáig, és remélem, jó néhány évem a mozgásom finomítására. Kapkodni a versenyen sem kellett volna, ezután meg különösen nem. Ráérek.
