Kiemelt hírek

Szumó

Tradicionális japán küzdősport
Leírás:
A szumó Japán hagyományos nemzeti sportága. A szumó küzdelem során a cél: kiszorítani az ellenfelet a körből vagy valamelyik testrészét (kivéve természetesen a talpát) a küzdőtérre (mely egy 4,55 m átmérőjű kör) érintetni. Van egy játékvezető és néhány döntőbíró, akik figyelemmel kísérik a mérkőzést, és eldöntik, hogy ki a győztes. Ezek a küzdelmek átlagosan néhány másodpercig tartanak, bár néhány izgalmas összecsapás 2-3 percig is eltarthat. A küzdőfeleknek tilos hajat húzni, szemet nyomni és ököllel ütni. A szumóban nyomást, gáncsolást, pofozást és különböző testdobásokat lehet látni.

Története:
Mivel a japánok egészen a VIII. századig nem őriztek meg írásos emlékeket, lehetetlen tudni, a legendáktól eltekintve, hogy a szumó pontosan mikor jelent meg először Japánban. Bár ősi falfestmények jelzik, hogy az eredete valóban nagyon régi. A történelem előtti időkben a szumó főleg mezőgazdasági rítus volt, imádság a jó termésért.

A szumó első írásos említését a Kodzsikiben (Régi Dolgok Krónikája), egy 712-ből származó könyvben találhatjuk, amely a japán írás legrégibb fennmaradt emléke. A Kodzsiki leír egy legendát arról, hogy a japán szigetek birtoklását hogyan döntötte el egy szumómérkőzés. A könyv szerint 2500 évvel ezelőtt Takemikazucsi és Takeminakata istenek Izumo partjainál a Japán-tenger mellett, a mai Simane-tartományban viaskodtak, míg végül az utóbbi veszített. Így a szigetek ellenőrzését átengedték a Takemikazucsi által vezetett japán népnek, aki állítólag megalapította a császári családot, amelyből a mai uralkodó vezeti le az eredetét.

A III-VI. századból származnak azok a régészeti leletek, amelyek a szumó széleskörű elterjedését és a sport új funkciókkal való felruházását tanúsítják.

Az első, történetileg hiteles mérkőzés 642-ben volt, amikor Kogjoku császárnő (642-45) összehívta a palota testőreit és az ország válogatott erős vitézeit (kondei), mutassanak be szumót, hogy szórakoztassák a koreai Paekcse (más források szerint Kudara) udvar követeit. A későbbi feljegyzések szerint szumót adtak elő a császári udvar összejövetelein, beleértve a koronázási szertartásokat is. A “tenran-zumót” (a császár jelenlétében előadott szumó) ma is be szokták mutatni, habár más formában.

A Nara-korszakban (710-794) alakult ki a “szumó-szemlélés” (szumai-no-szecsie) udvari szertartása. A szumótornákat magában a császári palotában tartották. A Heian-korszakban (794-1185) pedig már rendszeresen folytak tornák. A császári udvarban többet is tartottak egy évben.

A birkózókat, akiket akkor szumaibitóknak neveztek, szerte az egész országból válogatták. A toborzók a császári gárda legmagasabb rangú tagjai voltak, akik minden torna előtt elutaztak Japán legtávolabbi szegleteibe is, hogy kiválogassák a legerősebb harcosokat, a szumaibitókat. Ebben az időben már kialakult a tornák rendje, a mérkőzések és a bíráskodás szabályrendszere.

Minden egyes szumaibito körülbelül 20 mérkőzést vívott a torna során. Dohjó (küzdőtér) akkor még nem volt. A küzdelem egy semmivel sem határolt térségben folyt, és az volt a győztes, aki az ellenfelét a földre tudta kényszeríteni. A birkózóknak tilos volt az ellenfél haját megragadni, ököllel ütni a fejét vagy az ellenfelet megrúgni. A tornagyőztes az volt, aki, akárcsak manapság, a legtöbb győzelmet tudta felmutatni. Ha két szumaibitónak ugyanannyi győzelme volt, akkor egy döntő mérkőzésen vívtak meg egymással. Már ekkor létezett a felkészülés, a startpozíció (neri-ai) és a megismételt kezdés (sikiri-naosi) fogalma. A bíró köteles volt figyelemmel kísérni a birkózók összehangolt startját, és sikiri-naosit elrendelni, ha valaki téves kezdést követett el. Ebben az időszakban állt össze a torna rituáléja is, és szabályozták a szumaibitók felszerelését is. A mérkőzéseken a birkózók ágyékkötőben jelentek meg (toszagi), igaz, az nem ismeretes, hogy úgy kötötték-e fel azt, mint ma, vagy egyszerűen csak a derekukra kötötték.

A XII. században a katonai rend (busi) megerősődése és a császári hatalom meggyöngülése az egyes tornák közötti egyre nagyobb szünetekhez vezetett, és a Sóan-korszak negyedik évében (1174) a “szumószemlélés” mint udvari szertartás utolsó alkalommal került megtartásra. A császári rituáléknak ez a fejezete négy évszázadra le lett zárva.

Az első kamakurai sógunátus (1185-1392) megalapítása után a szumó mindinkább a harcosok által gyakorolt harcművészetté vált. A Muromacsi-korszakban (1392-1568), az Asikaga sógunok dinasztiája idején tökélesedtek a torna szertartásai, a küzdelem és a bíráskodás szabályai és tulajdonképpen ekkor kezdték el lerakni a professzionális szumó alapjait. A birkózás ezen hadi fajtájával párhuzamosan országszerte terjedni kezdett a “népies” szumó, amely eredetét a legősibb rituális mérkőzésekhez vezeti vissza, s amelyet az isteneknek mutattak be áldozatul, a betakarítások, építkezések megkezdése vagy hídavatások alkalmával.

Az Asikaga-sógunátus uralkodásának második felében, az úgynevezett Szengoku Dzsidai (háborúzó tartományok időszaka, 1467-1568) idején vált a szumó igazi tömeglátványossággá. Virágzott mind a lovagi, mind a “népies” szumó. A birkózók nemcsak nagylelkű adományokat kaptak, de szamuráj rangot is. A korszak végén megjelentek a szumótorik első hivatásos egyesületei, ezek a mai hivatásos klubok (heják) előfutárai voltak. Saját szabályzataik is voltak, de még alacsony volt a létszámuk, 8-10 ember tartozott egy egyesülethez, és anyagilag nagyban függtek a helyi daimjók támogatásától.

További fejlődéséhez a szumó az Edo-korszakban (1603-1868) kapott új lendületet, amikor a Tokugava Iejaszu sógun által véghezvitt országegyesítés után Japánban új politikai és társadalmi-gazdasági helyzet állt elő, amely elősegítette a kereskedelem, kézművesség, a művészetek fejlődését.

Különösen hevesen terjedt ebben az időszakban a “népies” szumó. Paraszti közösségek, kézműves és kereskedő céhek rendszeresen szerveztek mérkőzéseket és nagy tornákat. A “tiszta”, lovagi szumó eltűnésének veszélye miatt aggódó sógunátus a XVIII. század elején külön rendeletekkel igyekezett betiltani az “utcai” szumót. Ez természetesen sikertelennek bizonyult, és néhány év múlva a rendeleteket gyakorlatilag visszavonták. Egy új rendelettel “jótékonysági” tornáknak külön erre a célra létrehozott helyszíneken való megtartását szorgalmazták.

Japán három legnagyobb városában, Oszakában, Kiotóban és az új fővárosban, Edóban (Tokió) a XVIII. században már léteztek a rikisik (szumó birkózók) professzionális szervezetei, amelyeket a kézművescéhek mintájára hoztak létre. A XVIII. század végének “jótékonysági” tornáin már csak ezeknek a szervezeteknek a tagjai vehettek részt.

Ezidőtájt megjelentek a szumómérkőzések megtartására kijelölt külön helyszínek. Véglegesen meghatározták a küzdelem előírásait, a szabályzatot és a tornák rituáléját, megerősítették a bíráskodás rendszerét, ezek kis változtatásokkal a mai napig is érvényesek. Ugyanekkor kezdték el kialakítani és összehangolni a szumó rangok rendszerét, és megjelent a legmagasabb cím, a jokozuna is.

Az 1800-as évek végén a nyugati modernizáció bevezetésével egyidőben Japán kultúrális és társadalmi életében bekövetkező változások hatására a szumó sportág rövid ideig válságba került, melyet csak az össznépi szeretet és maguk a szumótorik erőfeszítései tudták leküzdeni.

Ezt követően egészen a második világháború kezdetéig a szumó mindenféle válság nélkül fejlődhetett, végérvényesen kivívta az egész nemzet szeretetét és támogatását, a császártól a legegyszerűbb emberig.

A szumó fejlődésének jelentős mérföldköve volt 1928, amikor megkezdődtek a tornák élő rádióközvetítései. Ekkor több új szabályt is bevezettek, melyeknek köszönhetően a szumótornák jóval dinamikusabbak és látványosabbak lettek.

A II. világháborút követő években a szumónak megint nehéz megpróbáltatásokon kellett átesnie. A demokratizálódás új hullámának csúcsán az ország modernizálásának leghevesebb hívei ki akarták ebrudalni a japán nép ősi kincsét. De, mint egy évszázaddal ezelőtt is, az emberek ragaszkodása, szeretete és a japán társadalom felső köreinek figyelme megmentették a szumót.

A hatvanas évek közepétől a Japán Szumószövetség külföldre is szervez bemutató tornákat, legutóbb 1998-ban jártak a két felső osztály tagjai, a szekitorik Ausztráliában és Kanadában.

Hazai szervezet:
Magyar Sumó Szövetség

Forrás: www.szumo.hu